Ez a bejegyzés pénteken készült, de csak ma reggel jutottam hosszabb időre internetközelbe.
Már hónapok óta megvan a tabletem, de csak nemrég fedeztem fel, hogy a Bloggernek is van mobilalkalmazása. Tudom kicsit lassú vagyok, de mentségemre szóljon, hogy a tableten szinte ugyanolyan egyszerű használni a Chromot, mint a laptopon, így az alkalmazásoknak sincs akkora szerepe, mint egy mobiltelefon esetében. Viszont előnye az alkalmazásnak, hogy offline, a buszon ülve is tudok pötyögni, ha úgy tartja kedvem. Most éppen úgy tartja, mert a megszokottól eltérően ma nem tudok aludni a buszon...
Vicces, hogy éppen délután beszéltük egyik kollégámmal, milyen szerencsés vagyok, hogy a 3 és fél óra buszozást majdnem végig átalszom.
De sebaj, mert így legalább tudok kicsit elmélkedni. Az esküvőről, a terveinkről és a hét eseményeiről. Általában meglehetősen eseményszegények a hétköznapjaim, de ez a hèt más volt, most van min agyalni. Szerdán tudtam meg, hogy egy kollégánkat teljesen váratlanul elbocsátották. Eléggé megviselt a hír, mert a cégnél szinte mindenki ismer mindenkit és az említettett kollégámmal sokat is beszélgettem, már-már ismertem :-). Amint meghallottam mi történt azonnal írtam neki, hogy nagyon sajnálom a történteket, ő felhívott, elmondta, hogy váratlanul érte őt is az eset és rendkívül csalódott. A részletekbe nem mennék bele, de nagyon durvának érzem, hogy embereket, akiknek munkából kell eltartani a családjukat, hogy lehet egyszerűén, ha ítélkező szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy lelkiismeret nélkül, elküldeni. Persze megértem, hogy vannak esetek, amikor muszáj megválni egy dolgozótól, azonban ez nem az az eset volt. Itt csak annyi történt, hogy nem egyeztek érdekek, és a kisebb elbukott. Mindegy is, szeretném, ha a munkatársam találna egy olyan munkahelyet, ahol megbecsülik és elismerik a kemény munkáját :-).
A másik esemény, hogy a héten két személy is felvilágosított, hogy nem éppen olyan vagyok, mint amilyennek magamat látom. Az önbizalomhiány mindig is kísérte az életem. És ennek kialakulásában sokszor és sokan segítettek. Az a baj, hogy gyakran én is elfelejtem, hogy a szavak rombolni is tudnak. Rombolni például egy ember énképét. Azoknak az embereknek, akiknek nem tudom a nevét és nem emlékszem az arcára, emlékszem a sértő szavaira. Belémégtek és bántanak a mai napig, hiába felejteném őket. Sokat fejlődtem és erősödtem lélekben, de még sokszor megfeledkezem a pozitív szemléletről. De szerencsére még itt van nekem a családom, a szerelmem, aki egyszer sem felejti el elmondani mennyire szépnek lát (Jaj Lányok, annyira kívánom mindannyiótoknak, hogy találjatok egy olyan fiút, aki évek múlva is ugyanúgy, sőt jobban szeret <3), és persze itt vannak a barátaim is és most van egy új lelkisegélyesem is, az angoltanárom. Szóval annyit akartam csak ebből kihozni, hogy hálás vagyok mindazoknak, akik tudomásomra hozzák, hogy értékes vagyok én is.
Ès ami még a héten történt nem is elgondolkodtat, hanem csak egyszerűen örömet okozott:
♥ Kikérte a főnök a véleményem egy-két dologban ♥ teherautóban utaztam két nagyon kedves beszállítóval ♥ a héten kétszer is ettem aranygaluskát ♥ ismét bővült az angol szókincsem ♥ megérkezett az első pixibagem ♥ újabb babahajakat fedeztem fel a fejtetőmön ♥ egyre erősebb bennem az elhatározás, hogy jelentkezem őssejtdonornak ♥ nemsokára elkészül a ruha, amit egyik kolléganőm varr nekem ♥ sátrazás kettesben, gombaszedés és gombapöriii ♥
Eseménydús hét van mögöttem, és ugyan nem volt minden pillanata leányálom, de érzem, hogy egyre erősebb leszek és az álmaimat is lassan valóra tudom váltani.
Időközben már majdnem meg is érkeztem Veszprémbe, nem is olyan rossz nem aludni a buszon:-)
Hogy telt a hetetek? Hogy éreztétek magatok, milyen élményekkel gyarapodtatok?
Ezzel a poszttal szeretném ismét elindítani az Apró örömök a héten sorozatot, mert még mindig hasznosnak tartom ezeket a kis emlékezéseket. Segítenek ráébreszteni arra, hogy a nehézségek ellenére is mennyi örömteli pillanatom van, amelyek miatt hálás lehetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése